Ez egy különleges bejegyzés lesz, több szempontból is. Elsőre műfajidegennek tűnhet az eddigi témák mellett, de csak azoknak, akik nem azt a zenei utat járták végig amit én. Akikről és akikhez szoktam írni, azokkal a jelenlegi zenei érdeklődésem kisebb-nagyobb eltérésekkel megegyezik. Vannak azonban olyan fontos szálak mindenkinél, amiket hoztunk magunkkal ebbe a közegbe. Amik fontos részét képezik nem csak a múltunknak, hanem abban is szerepet játszanak, hogy jelenleg mit jelent számunkra egy közeg, a zene, vagy egy-egy koncertélmény. Gyerekkoromban az egyik meghatározó vonal, az 50-es évek zenéi voltak. Ez szolgáltatta az alapot egy fiatal, kialakulóban lévő, rebellis világnézethez. Önmagában azonban kevés lett volna, valamint valljuk be, a 80-as-90-es évekhez már lágy volt. Kerestem a kor- és időszerű kiegészítését a rock and roll-nak, ami nem csak zenét jelentett, hanem gondolatokat, nézeteket, életmódot. Párhuzamosan több oldalról ért a pozitív és a megfelelő impulzus. Jött a Rockabilly, a Psychobilly, és jött egy mozgalom. A Skinhead Mozgalom. Sok sráccal összejártunk. Volt, hogy csak a téren ültünk, volt, hogy koncertre mentünk. Voltak haverjaink és voltak ellenségeink. Ez így volt természetes. És voltak zenekarok, akik a dalaikban megfogalmazták azt, amiről mi beszéltünk a téren. Többnyire mindenkinek volt kedvence, az enyém az Oi-kor volt. Aztán telt az idő, és többfelé mentek az életek, köztük az enyém is változott. Katonaság, hülye barátnő, meló, stb. Mire észbekaptam felnőttem és közelebb voltam a 40-hez mint a 30-hoz. Azt hittem, a Psychobilly volt az egyetlen ami végigkísért idáig. Most viszont rá kellett jönnöm, ahhoz, hogy én én legyek, szükség volt a téri brancsolásra, és főleg szükség volt a kedvenc skinhead zenekarokra. A tisztelet pedig azoké, akik évtizedek óta kitartanak, ezzel rádöbbentve arra, hogy ez nem csak egy gyerekkori momentum. Ez meghatározó.

Elég hosszúra sikeredett ez a "bevezető", de ezeket a gondolatokat ébresztette bennem egy olyan koncert, amilyenen több mint 20 éve nem voltam. Sőt, ez most sokkal többet jelentett mint régen.

Több mint felemelő volt hallani a régi számokat. Dudás András hiánya természetesen fájó pont, de az ebből eredő problémát a banda nagyon jól megoldja. Az újabb számokon már hallatszik a zenei változás, ahogy Zala is említette a koncerten, fel kell venni a keményedő időkkel a versenyt. A duplázó, amin kicsit meglepődtem az elején, ehhez kiváló eszköz. Általában egyébként egy nagyon jó hangulatú kis klubkoncertről beszélünk, látszott, hogy sok a haver a nézőtéren, aminek a határai néha feltolódtak a színpadra is. Látszott a zenészeken, hogy legalább annyira élvezik a dolgot, mint a közönség, de az is látszott, hogy ez általában így szokott lenni.

Az a helyzet, hogy túl sok technikai információval nem tudok szolgálni, annyira lefoglalt az élmény. Elnézést, de azok az érzések amelyek a bevezetőben leíródtak, mind a koncertről szólnak, mert ott ébredtek bennem, innen kezdve nem tudom a száraz dumát nyomni, hogy milyen jól szólt a gitár, vagy milyen volt a hangosítás, mert az egész élmény ezeken túlmutatott.

Oi-kor zenekar, köszönöm szépen, sokadszor azóta! Elnézést az érzelgős hangvételért, ritkán van ilyen. Legközelebb már olyan zúzós lesz a szöveg is, mint a zene. Találkozunk a következőn!

"Csak az Oi-kor!"