wrecking

Beszámolók, személyes észrevételek, billy-s müfajban elkövetett balhékról

HTML

Oi-kor a Big Bike Pub-ban, 2013.05.17.

2013.05.19. 23:15 | caravelle | 2 komment

Ez egy különleges bejegyzés lesz, több szempontból is. Elsőre műfajidegennek tűnhet az eddigi témák mellett, de csak azoknak, akik nem azt a zenei utat járták végig amit én. Akikről és akikhez szoktam írni, azokkal a jelenlegi zenei érdeklődésem kisebb-nagyobb eltérésekkel megegyezik. Vannak azonban olyan fontos szálak mindenkinél, amiket hoztunk magunkkal ebbe a közegbe. Amik fontos részét képezik nem csak a múltunknak, hanem abban is szerepet játszanak, hogy jelenleg mit jelent számunkra egy közeg, a zene, vagy egy-egy koncertélmény. Gyerekkoromban az egyik meghatározó vonal, az 50-es évek zenéi voltak. Ez szolgáltatta az alapot egy fiatal, kialakulóban lévő, rebellis világnézethez. Önmagában azonban kevés lett volna, valamint valljuk be, a 80-as-90-es évekhez már lágy volt. Kerestem a kor- és időszerű kiegészítését a rock and roll-nak, ami nem csak zenét jelentett, hanem gondolatokat, nézeteket, életmódot. Párhuzamosan több oldalról ért a pozitív és a megfelelő impulzus. Jött a Rockabilly, a Psychobilly, és jött egy mozgalom. A Skinhead Mozgalom. Sok sráccal összejártunk. Volt, hogy csak a téren ültünk, volt, hogy koncertre mentünk. Voltak haverjaink és voltak ellenségeink. Ez így volt természetes. És voltak zenekarok, akik a dalaikban megfogalmazták azt, amiről mi beszéltünk a téren. Többnyire mindenkinek volt kedvence, az enyém az Oi-kor volt. Aztán telt az idő, és többfelé mentek az életek, köztük az enyém is változott. Katonaság, hülye barátnő, meló, stb. Mire észbekaptam felnőttem és közelebb voltam a 40-hez mint a 30-hoz. Azt hittem, a Psychobilly volt az egyetlen ami végigkísért idáig. Most viszont rá kellett jönnöm, ahhoz, hogy én én legyek, szükség volt a téri brancsolásra, és főleg szükség volt a kedvenc skinhead zenekarokra. A tisztelet pedig azoké, akik évtizedek óta kitartanak, ezzel rádöbbentve arra, hogy ez nem csak egy gyerekkori momentum. Ez meghatározó.

Elég hosszúra sikeredett ez a "bevezető", de ezeket a gondolatokat ébresztette bennem egy olyan koncert, amilyenen több mint 20 éve nem voltam. Sőt, ez most sokkal többet jelentett mint régen.

Több mint felemelő volt hallani a régi számokat. Dudás András hiánya természetesen fájó pont, de az ebből eredő problémát a banda nagyon jól megoldja. Az újabb számokon már hallatszik a zenei változás, ahogy Zala is említette a koncerten, fel kell venni a keményedő időkkel a versenyt. A duplázó, amin kicsit meglepődtem az elején, ehhez kiváló eszköz. Általában egyébként egy nagyon jó hangulatú kis klubkoncertről beszélünk, látszott, hogy sok a haver a nézőtéren, aminek a határai néha feltolódtak a színpadra is. Látszott a zenészeken, hogy legalább annyira élvezik a dolgot, mint a közönség, de az is látszott, hogy ez általában így szokott lenni.

Az a helyzet, hogy túl sok technikai információval nem tudok szolgálni, annyira lefoglalt az élmény. Elnézést, de azok az érzések amelyek a bevezetőben leíródtak, mind a koncertről szólnak, mert ott ébredtek bennem, innen kezdve nem tudom a száraz dumát nyomni, hogy milyen jól szólt a gitár, vagy milyen volt a hangosítás, mert az egész élmény ezeken túlmutatott.

Oi-kor zenekar, köszönöm szépen, sokadszor azóta! Elnézést az érzelgős hangvételért, ritkán van ilyen. Legközelebb már olyan zúzós lesz a szöveg is, mint a zene. Találkozunk a következőn!

"Csak az Oi-kor!"

Voodoo Allen, 220

2013.05.13. 11:58 | caravelle | Szólj hozzá!

Az elmúlt majd negyed évszázad alatt rengeteg dolog történt. Nem kell aggódni, nem fogok leírni mindent, viszont meg kell említeni egy ez idő alatt folyamatosan jelenlévő tevékenységet: Vártuk, hogy megjelenjen a Voodoo Allen lemez. Szerencsére előbb született meg mint az öregségi tolószékemre kiállított SZTK-s recept, így még saját lábon tudtam elmenni a nemrégiben megtartott lemezbemutató koncertre, ahol kitartó várakozásomat megjutalmazandó, kezembe vehettem a CD-t.

http://voodooallen.bandcamp.com/album/voodoo-allen-220

Már hazafelé fixen beépítettem a lejátszóba, amiből azóta alig került ki. Piros lámpánál nagyon hatásosan lehet sokkolni a szomszéd sávban várakozókat, a Frank Cutter-rel.

Egyébként nem túl hosszú album, de ha közhelyeket megtűrve akarjuk megvédeni, mondhatjuk, hogy nem a mennyiség a fontos! És tényleg, mert a minőségre minden próbálkozásom ellenére sem tudnék rosszat mondani. A hangzása pont az igényeimnek megfelelő. Egy picit hallok jobbat annál, amit egy tökéletesen hangzó koncerten hallhatnék, ha lenne olyan. Nincsenek felesleges sallangok, csak max néhány effekt, ami feldobja a számokat. Pont az az érzés fog el a hallgatása közben, mint amikor élőben hallom. A hangok egyenként tisztán szólnak, élvezhetőek, de nincs belőlük több mint egy koncerten.

Természetesen az őket ismerő közönség a számokban már képben lesz, szerencsére a lényeget sikerült besűríteni az albumba feristől, tapírostól, borzostól. És akkor egyúttal a kedvenceimet is megemlítettem.

Tehát, ha valaki rám hallgat és meg tud spórolni magán 2,5 korsó sört, az vegye meg, különben egyrészt hülye marad, másrészt sóher, de leginkább le fog maradni az élményről. Egyik legpatinásabb bandánk albumának ott a helye a polcon! Már csak azt remélem, hogy a következőre nem kell ennyit várni, mert akkor már tényleg a nyugger házból kell kilógnom két pelenkázás között a lemezbemutatóra.

Köszönet Nektek srácok, férfimunka volt!

süti beállítások módosítása