2012. március 3.-án követődött el a hárombandás este, egy osztrák városkában, Mönchhof-ban.
Tökéletesen időzítve, a megbeszéltek szerint érkeztünk a helyszínre, egy hangulatos pincehelyiségben berendezett klubba. Az első kellemes benyomást, már a kipakolás közben, egy a pult mögül magyarul üdvözlő tag szájából elhangzott kijelentés okozta, szó szerint: "No limit!" Arckifejezéséből és a többi, már kicsit nehezebben érthető mondatából kiderült, hogy ez a fogyasztásra vonatkozik. Állítását megerősitendő, egy korsó sört már ki is nyújtott a pulton keresztül, majd mint magyarázta, a többit az öltözőben fogják szervírozni, a pizzával együtt. Később azért kiderült, hogy a "no limit" kifejezést, helyenként eltérően értelmezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne rúghatott volna be az aki akart, de a kapacitással nem volt teljesen tisztában a kedves felajánló.
Nagyjából egy félórán belül, a helyi, kicsit okoskodó technikus-hangmérnök-szakértő, enyhén túl agilis, általunk egyszerűen "A Kopasz"-nak nevezett tag elkezdte sürgetni a beállásokat. Elképzelései nem mindig találkoztak a zenészekével, de ez nem befolyásolta abban, hogy mindent úgy csináljon, ahogy akar és ahogy a néha recsegő felszerelései engedték. Megtörténtek az előkészületek, már csak a vendégekre vártunk, eleget ahhoz, hogy mindenki ásítozzon egyet a sör és a pizza után.
Valamivel kilenc után már mindenki a helyén, az osztrák banda felsétál a színpadra.
Choking Revenge: A backstage-ben szimpatikussá vált, előtte számomra ismeretlen srácok, akikből a megjelenésük alapján valami billy-s dolgot vártam volna, kicsit mást adtak elő a pódiumon. Bevallom, nem néztem utánuk, de nem erre számítottam. Ez persze nem azt jelenti, hogy amit csináltak, az ne lett volna zeneileg hiteles. Egyébként a formáció két rockabilly-s kinézetű gitárosból, egy kamion sofőr megjelenésű b.gitárosból, egy szintén teherautó kormánya mögül kiugrott dobosból, valamint egy ezek keverékeként leírható énekesből állt. Ehhez képest egy kicsit street-es, kicsit amerikaias, de kevésbé dallamos punkot toltak, tényleg abszolút hallgatható módon, részemről szigorúan csak élőben, valami több fellépős megmozdulás keretein belül. Tény viszont, hogy kedves srácok, kár, hogy nem tudtam tőlük elköszönni, mert a Horiék koncertje alatt le is léptek.
Horibillies: Hazai barátaink fellépésére már kellő hangulatban volt a tarajos gőte punkokkal nagy számban megszórt közönség, akik természetesen nem értik a különbséget a wrecking és az átkozott pogo között. Ez szerencsére a bandát nem zavarta, lerakták a maximumot, a legjobb számaikkal. A nézőknek is nagyon tetszett, volt mozgás, meg tánci-tánci, tényleg élvezték, szerintem nagyobb volt a siker mint itthon. Őszinte leszek, meg is érdemelték, jók voltak!
The Hellfreaks: A fajzatokat ezen a balhén is, hasonlóan a két utolsóhoz, Vili barátunk segítette ki a doboknál. A nézők tényleg őszintén feltüzelve várták a koncertet, mintha már ismerték volna őket. És valóban, néhányan még énekelték is a számokat. Lelkes volt az egész, szerették őket, a számok is jól működtek. Úgy láttam a bolt is ment utána, tehát vagy új rajongókra tettek szert, vagy eddig titokban Hellfreaks-et hallgatók kerültek felszínre.
Mindhárom előadásra vonatkozik, amiről a bandák nem tehetnek, csak a technika és a kopasz: A hangszerek egyenként, valahogyan szóltak, de együtt kicsit agyonvágták egymást. Az ének mindenkinél halk volt, Yoda gitárját nem lehetett hallani, néha olyat recsegett, hogy a fejem leszakadt, néha pedig olyan értelmezhetetlen jelenséggel találkozhattunk, mintha két énekes lenne. (Ilyenkor persze hangos volt.) Ez így most csúnyán hangzik, de így volt. Azonban szerencsére a hangulatot nem befolyásolta, viszont megemlítendő.
Az utolsó koncert után a backstage sokat veszített privát jellegéből. Köszönhetően a piros fejű, bratyizó punkoknak, akik a maguk módján kedvesek voltak, csak kicsit rámenősek. Azért nekik is köszönet, hogy jöttek, de persze leginkább a bandáknak, a helynek, a szervezésnek! Jól éreztük magunkat, gazdagabbak lettünk ezzel is, a kopasz meg figyeljen jobban!
