wrecking

Nem mostanában volt amikor utoljára itt jártam, a kis pincére már alig emlékeztem. Nem nagy hely, de most így csütörtök este még ezt is elég volt megtölteni. A technika pont kiszolgálta a körülményeket, igazi klubhangulat volt, így a hangzás is ennek megfelelőnek tűnt.

A The Ködmöns kezdett, a szájherflis, bővített verzióval. Szerintem jót tesz nekik ez a kis kisegítés. Számukra és az utánuk következő Psychorror számára, ez a nulladik állomása volt egy kisebb dunántúli turnénak. A már említett Psychorror-t még nem láttam színpadon. A koncertjük alatt olyan furcsát éreztem, mintha a The Ködmöns kifejlett, jövőbeli zenéjét hallottam volna, ahol a gitár már hajlandó keményebben is megszólalni, viszont a dallamos ének még mindig várat magára. Ki kell emelnem, a bőgő csattogását. Ezt a hangot szoktam hiába keresni a koncerteken. Tompán, fahangon. Igazi csontzene hangzás, mint egy Batmobile felvételen, tökéletes! Egyébként meg egy szerintem nem túl komolyan megkomponált zene, amit hallgathatóan és a hiányokat feledtetve adnak elő a srácok. Ritmusos, dübörgő, saját meghatározásuk szerint is kicsit punkos. Az előadásmód tényleg hatásos volt, én jól éreztem magam. A Voodoo Allen jött a végére egy jó kis szettel. Ők végre még wreckingre is bírták a közönséget. Talán a kis létszámnak is köszönhető volt, hogy olyan felhőtlen, felszabadult volt a légkör. Nagy örömünkre a végén a tervezettnél talán több rájátszással, idióta napszemüvegekkel, és mutáns borzokkal.

Köszönjük mindenkinek aki tett ezért az estéért, jó szórakozás volt!

Rákészültem egy laza kis két bandás estére az Amigo-ban. Úgy is lett, kellemes társaság, bár kissé kevesebben az ismerősök közül, ez gondolom a Club 202-ben párhuzamosan rendezett balhénak is köszönhető volt.

 Lonesome Carroll-ék voltak az elsők, sajnos csak részleteiben tudtam megnézni a bulijukat, de ez elég volt arra, hogy újfent megállapításra kerüljön, tökéletes hitelességgel és kompetenciával játszák amit játszanak. Valószínűleg az 50-es években is így szólhatott, a rockabilly-nek ez a kevésbé dallamos, inkább a ritmusra és a lüktetésre összpontosító vállfaja. Hatásos és magával ragadó stílus, de a szűk keretek közé szorított lehetőségek miatt, könnyen unalmassá válik számomra. De ezen nem szabad változtatni, azzal csak a hitelességéből veszítene az előadás.

Átszerelés és kisebb kábel kalamajka után jöttek a Danny klánosok. Ennek a felállásnak hosszú története még nincs, én még nem láttam őket így együtt. Idáig talán kétszer játszottak közönség előtt. Amennyire tudom, elég hirtelen jött a fellépés ötlete is, sok próbára nem volt idő. Ha őszinte akarok lenni, ez hallatszott is egy-két számban, de nem volt zavaró, inkább jókedvre derített amikor a dob és a bőgő befejezte, a gitár pedig még játszott egy kört. No, de várjunk még ezzel, el kellet jutni odáig, hogy átadjuk magunkat a klános cucc élvezetének! Előbb rá voltunk kényszerítve egy két emberrel kiegészült verzióra. Egyikük szaxofon-ének, másikuk ének. Hogy is mondjam. . . Asztaltársaságunk között egyikük elég nagy riadalmat keltett megjelenésével. Valahol a röhögőgörcs határán fogalmazódott meg bennünk a menekülés gondolata, de erősek voltunk és kitartóak. Bíztunk benne, hogy nem fog sokáig tartani. Vállalom a kövezést, a piros tornacipő rózsaszín cipőfűzővel, a Billy Idol-os majdnem cica bőrnaci, a keret nélküli naphemüge, hanyag tinccsel lazázott, szabályosan de nem mindenhol szőkített pomádé hajviselet egy óriási piros mikrofonnal kiegészítve már képes kiverni a biztosítékot. Szerencsére a cirkusz talán csak egy szám erejéig tartott, de óráknak tűnt. A szaxis srác még maradt, és eltolt egy saját számot, állítólag a rock and roll fontosságáról. A lakodalmakban hajnal kettő után megengedett rockizáshoz szolgáltatott muzsika hangulatához tudnám hasonlítani az érzést, ami néha elfogott. Végül azért jött a klán gyári felállása. Fellélegezhettünk. Bár nem a legösszeszokottab bandát láthattuk, a zenészek jók voltak, ha a formáció megmarad, lehetnek még jó bulik résztvevői. Ha nagyon szeretnék valakit vesén szúrni, akkor dupla zárójelben mondanám, hogy a zenészek egyéni teljesítményét tekintve, egyedül az énekhangban találtam hallható kivetni valót. Tényleg csak az a pár próba hiányzott, ami könnyen pótolható és tényleg nem zavart tegnap a hiánya, jól elvoltunk! A Honey Don't volt a kedvencem, meg persze amikor a végén elszabadult a pokol, bőgős Balázs barátunk a dobok mögé állt, Lonesome-ék visszajöttek, a gitáros bőgőzott, stb, jam. . . Mindent összevetve, az első megrökönyödéshez képest jól éreztük magunkat, igazi rockabilly cuccá kerekedett az egész, köszönjük szépen!